dr. László Zsuzsa blogja

Melyek a leggyakrabban elhangzó mondatok? Először is a mit ne csináljon a gyerek „ne csapd be, ne zavarj, ne nyúzd, ne csináld....” Utána a „hányszor mondtam már, hányszor mondjam még, ezerszer megmondtam...” Aztán „soha nem figyelsz, soha nem teszed...” és a „mindig ezt csinálod, mindig elfelejted...” A jelzők használata „olyan buta vagy, rossz vagy, megbízhatatlan, felelőtlen....” Végül a fenyegetés „...akkor nem fogod megkapni, nem mehetsz el, nem nézheted, nem használhatod”.

Így egymás után különösen érezhetjük a negatív üzenetet. De a valóságban, amikor dühösek leszünk, mégis gyakran kiszalad a szánkon ilyen vagy hasonló mondat. Nézzük meg, hogy mi a gond ezekkel a mondatokkal és hogyan tudnánk átszoktatni magunkat valami másra.

Önuralomról akkor beszélünk, amikor a gyerek erővel leállít egy adott viselkedést, beleértve a beszédet is. Amikor valamit nem csinál vagy másképp csinál, mint ahogy az elsődleges késztetése alapján tenne. Pl. kikapná a testvére kezéból a játékot, de megállítja a mozdulatot, vagy nem válaszol vissza valami éleset arra, amit neki mondtak vagy megvárja, amíg a másik befejezi, amit mond vagy csinál.

Amikor éppen önkontrollt mutat a gyerek, ha csak egy pillanatra is, azonnal le kell csapni, megnevezni és elismerni. “Láttam, hogy türtöztetted magad és arrébb mentél, nem válaszoltál, elengedted. Láttam, hogy erőfeszítést tettél.” Az erőfeszítésen van a hangsúly.

A tolerancia a negyedik az erények (nagyvonalúság, együttműködés, empátia) sorában, amit fontosnak tartok a gyerekeknek tanítani. A szülők sokszor tiltakoznak, hogy nem akarják arra tanítani a gyerekeiket, hogy mindent és mindenkit fogadjanak el. A tolerancia nem feltétlenül jelenti a másik elfogadását, sokkal inkább a tiszteletét. Nem minősítem, nem ítélem meg, hanem azt mondom, hogy más, amihez joga van, hiszen ő is másnak lát engem. Ha ezt tudomásul vesszük, akkor akár el is kerülhetjük egymást.

Az erények sorában, ha már a nagyvonalúság és az együttműködés fogalma beépült a gyerek szókincsébe, rátérhetünk az érzelmek kezelésére.

Az empátia és az együttérzés a hétköznapokban nincs nagyon megkülönböztetve. A gyereknevelésben sem kell feltétlenül ragaszkodni a pontos szóhasználathoz, de azért jó ha értjük, mi a különbség a két fogalom között.

Az empatikus ember képes a másik ember érzéseit átvenni. Olyan szinten képes azonosulni a másikkal, hogy megéli annak szomorúságát, félelmét, dühét vagy bármely más érzését. Az empátia egy öröklötten hozott készség. Kinek több, kinek kevesebb van belőle.

Az ADHD-s gyerekek értékrendjének tudatos alakítása során, az általam erényeknek nevezett hat alapkészséget érdemes egymás után megtanítani. Mint ahogy az előző blogban írtam, a nagyvonalúság tanításával jó kezdeni. Ha ez a szó beépült a gyerek szótárába és a szó által már előhívható a nagyvonalú viselkedés, akkor áttérhetünk a következő erényre. Ez pedig az együttműködés.

Az ADHD-s gyerekek gyakran mennek a maguk feje után, nem törödve semmivel. De ők is sokfélék. Személyiségüktől függően vannak akik könnyen váltanak, vagy empatikusabbak, vagy nagyobb a szociális igényük és vannak akik kevésbé. Az érdeklődésük azonban szinte mindig felkelthető mások iránt Sokszor jó ötletekkel állnak elő, és megpróbálnak másokat is bevonni abba, amit csinálnak. Szeretnének kapcsolódni a többiekhez, de erőszakos, kellemetlen módszerekkel próbálkoznak, vagy minden áron a saját akaratukat akarják a többiekre kényszeríteni..

Az ADHD-s gyerekek nemcsak annak a veszélynek vannak kitéve, hogy zaklatás áldozatai lesznek, de annak is, hogy ők maguk válnak zaklatóvá. Könnyen rá tudnak szállni arra, aki idegesíti őket. Gyorsaságuk, meggondolatlanságuk, impulzivitásuk miatt mondanak és csinálnak olyat, amit nem kellene. Majd bele tudják hergelni magukat és nehezen látják be, hogy hibáztak.

Ugyanakkor erős igazságérzetük, alapvető kedvességük, humoruk és jószivőségük miatt, a fent leírt negatívnak tünő tulajdonságaikat segíthetünk pozítívan kamatoztatni. Ehhez azonban megfelelő, stabil értékrendet kell kialakítanunk náluk.

Milyen jó is lenne, hogy amikor hazaérünk, akkor a gyerek helyére tenné a cipőjét, kabátját és elmenne kezet mosni. Mindezt magától vagy egy emlékeztetésre. Ehelyett az ADHD-s gyerekek családjában, szinte biztos, hogy a gyerek berohan a lakásba, végig száguld a szobákon és útközben dobálja le magáról a dolgait. A kezét pedig egy fél órás kitartó küzdelem után fogja megmosni.

Úgy vélem, könnyebb megőrizni a hidegvérünket, ha megértjük mi történik a gyerek fejében. Nem rosszaságból viselkedik így és nem a szülő bosszantására. Egyszerűen nem épültek ki azok a pályák a fejében, amik lehetővé tennék, hogy az elvártak szerint viselkedjen.

A saját idő már elterjedt fogalom, mindenki érti, mennyire fontos, hogy a gyereknek és a szülőnek is legyen önmagára ideje. De mégis hogyan, ha a gyerek mindenhol ott van, folyamatosan beszél, mindig valamit akar, nem megy be a szobájába és azt is mondani kell, hogy mikor mit csináljon, mert magától nem teszi meg: nem mossa meg a fogát, nem rakja rendbe a szobáját, hétvégén még azért is könyörögni kell, hogy felöltözzön.

Mondhatnám persze, hogy ne izguljunk, mert csak néhány évről van szó és utána boldogok lehetünk, ha a kamasz gyerekünk hajlandó kijönni a szobájából és szóba állni velünk. Valójában még ezt az időszakot is könnyebbé tehetjük, ha korábban megtanítottunk néhány dolgot a gyereknek.

Mi a különbség? A képesség az öröklötten magunkkal hozott lehetőség, ami gyakorlás révén készséggé alakítható. Pl. az embernek adott a képessége a biciklizéshez. A cápának lába nincs hozzá, a víziló túl nehéz hozzá, a csecsemőnek pedig a mozgásszabályozása nem elég érett hozzá. Ha minden feltétel adott, pl. a gyerek már hároméves, akkor képessé válik arra, hogy megtanuljon triciklizni és 4-6 éves korára lesz az egyensúly érzékelése és idegrendszeri érettsége olyan szintű, hogy képessé válik a kétkerekű biciklizés megtanulására.