dr. László Zsuzsa blogja

A társasjáték fontos része a gyereknevelésnek. Mindenki tudja, hogy nem csak játék, hanem sokféle ismeretnek is az alapja. Többek között a kudarctűrésnek is jó mutatója. Veszíteni nem jó érzés, de a gyerek boldogulása szempontjából sokat számít megtanulja-e jól kezelni a kudarcokat. A szülőkben ugyanakkor mindig van egy kis bizonytalanság: „Hagyjam nyerni, hogy motiváljam?” „Ha hagyom veszíteni, akkor lehet, hogy örökre feladja?” Hol a határ? Akkor tanul-e jobban a gyerek, ha sokszor átéli a kudarcot vagy akkor, ha elkerüli?

Mindenki azt szeretné, ha a gyereke elfogadná, amikor veszít, és közben nem veszítené el a motivációját, vidám maradna és kitartó. Ez érzelmileg nagyon bonyolult dolog, ezért a gyereknek időre és sok gyakorlásra van szüksége. Ha jól segítjük, a játékszeretetét is megőrzi és a kudarctűrése is fejlődik.

A hiszti az egyik legkellemetlenebb dolog, amit a gyerekek csinálnak. Hát még az milyen kínos, amikor a hiszti mások előtt zajlik! Nem tudjuk, mi fog történni és még szégyelljük is magunkat, lám nem tudtuk megnevelni a gyerekünket. Mindenki tudja, hogy a hisztit megerősíteni nem szabad, de meddig kössük az ebet a karóhoz? Kezdjünk birkózni, vagy csak nézzük? Egyáltalán miért csinálja, miért nem lehet vele értelmesen beszélni?

Kicsi gyereknél a kontroll funkciók még nem alakultak ki. Nem tudja visszafogni magát. Bármilyen inger azonnali reakciót vált ki. Meglát valamit, és azt azonnal meg akarja fogni, meg akarja kóstolni. Ha ebben akadályozva van, akkor kiabál, üvölt. Sokszor maguk a szülők hozzák fókuszba a nem kívánt dolgot „Ne tépd le a virágot!” „Ne lépj bele a pocsolyába!” – és már meg is történt. Még nincs kontrolja, a „nem” szócskának nincs tartalma a virághoz vagy pocsolyához képest. De éppen emiatt el is tudjuk terelni a figyelmét egy pillanat alatt. „Nézd csak, az a felhő nem egy elefántra hasonlít?” Törekedjünk arra, hogy azt mondjuk a gyereknek, amit szeretnénk, ha csinálna. „Óvatosan hajolunk közel a virághoz, vigyázunk rá mert nagyon törékeny.” Mutatjuk is, hogyan kell csinálni. „Ezen a jó száraz füvön megyünk, mert ez kemény és jól lehet rajta menetelni.”

A karanténban az egyik legnehezebb dolog, hogy a gyerekek mindig jelen vannak. A felnőttek így a gyerekek értelmi szintjéhez alkalmazkodva szülői szerepben élik a napjaikat. Minél kisebb a gyerek annál egyszerűbben kell beszélniük, annál egyszerűbb játékokat kell játszaniuk. Nincs ezzel baj, nagyon élvezetes egy ideig, de hosszútávon egy felnőtt nem tud ebben létezni. Szüksége van, a már korábbi írásomban említett, „felnőtt időre”.

Felnőtt időt legkönnyebben akkor lehet nyerni, amikor a gyerekek alszanak. Ugyanakkor a legtöbb családban a lefektetés nehezen megy és a karantén idején még nehezebben. Ha az esti felnőtt idő nincs megoldva, akkor a szülőknek nem marad ideje egymásra. Még beszélgetni sem tudnak, nemhogy egy kis intim időt tudjanak lopni maguknak.

Sok kérdést kaptam mostanában a szülőktől az iskolaválasztással kapcsolatosan. Ehhez szeretnék egy szempontrendszert adni, ami alapján talán könnyebb lesz mérlegelni és döntést hozni.

Az óvodás gyerekek fejlődése nem egyenletes, néha olyan mintha nem is történne semmi, máskor látványosan ugrik egyet. Az iskolai tanuláshoz bizonyos érettségi szintet el kell érni. Ez teszi majd lehetővé az írás, olvasás számolás elsajátítását. A sok összetevő közül csak néhányat említek példaképp: legyen képes formákat megkülönböztetni, egy háromszöget a négyzettől (alakállandóság), a formát bármilyen környezetben azonosítani (figura-háttér), legyen képes sormintát rajzolni (szerialitás) stb. Ugyanezeknek a készségeknek a hallás területén is meg kell lenniük. Például meg kell tudnia különböztetni a hangokat egymástól, ki kell hallania a szavakat a háttérből és képesnek kell lennie a hangok sorba rendezésére.

Mert ezzel provokáljuk őket. Folytonos versenybe, méricskélésbe, összehasonlításba hajszoljuk őket és állandó bizonyításba magunkat.

A szülők és a gyerekek személyisége is különbözik egymástól. Másképp mutatjuk ki a szeretetünket egy olyan gyerek felé, aki folytonos érintésre vágyik, és másképp, aki nem nagyon szereti a testi kontaktust. Van, aki folyton beszél és le kell állítani és van, aki nehezen fogalmazza meg a mondanivalóját. Az egyiket leállítjuk, míg a másikat bátorítjuk. Ez nem azonos bánásmód. Ha nem tiszták a fogalmaink, akkor mi magunk is elbizonytalanodhatunk, amikor a gyerek azzal támad, hogy „A tesómat jobban szereted, mert neki soha nem mondod, hogy maradjon már csöndben”.

Sokszor okoz gondot a szülőknek, hogy mit kellene tenni, amikor a gyerek nem ad oda egy másik gyereknek valamit. Nem igazán eredményes a „Ne legyél már irigy! Add már oda neki!”. Az pedig olaj a tűzre, amikor a szülő arról győzködi a gyereket, hogy engedjen olyan gyereknek, aki kérdezés nélkül vette el valamijét, csak a szülő úgy ítéli, hogy ezzel nincsen gond, mert a tulajdonosnak az amúgy sem volt fontos.

Gyakoriak az ilyen párbeszédek: „De ez az enyém! Én kaptam a nagyitól karácsonyra.” – és megpróbálja elvenni a játékot. „Ez igaz, de egy éve a kezedbe se vetted, a tesód meg tudod, mennyire szereti. Ne legyél irigy!” – válaszolja a szülő. „Nem érdekel! Ez akkor is az enyém!” – üvölti a gyerek miközben kikapja a szülő kezéből és elrohan, vagy zokog és üvölt természetétől függően. Kiborítja és agresszívvá teszi a tehetetlenség.

Sajnos van tapasztalatom arról, hogy a szerető szülők keze is könnyen eljár. Félek attól, hogy a mostani bezártságban a sok feszültség a gyerekek megütéséhez vezethet. Kicsit talán hosszú lesz ez a bejegyzés, de muszáj elmagyaráznom, hogy ezzel mi a baj és mit tegyünk helyette. Szeretnék segíteni, hogy ez a nehéz bezártság inkább összehozza, mint szétzilálja a családokat, ennek pedig fontos eleme az indulatkezelés módja.

Szóval miért is üti meg valaki a gyerekét? Mert ideges, dühös, mert tehetetlennek érzi magát, mert szorong, mert megijedt.

Sokan elmondták már, hogy mennyire fontos kitalálni egy napirendet, amit az egész család betart, ami keretet ad a napoknak. De hogyan csináljuk, hogy működjön is? Természetesen a gyerekekkel közösen. A szülő írja össze, hogy minek kell beleférnie egy napba és körülbelül mennyi ideig tartson egy tevékenység. A gyerekek pedig rendezzék úgy, ahogy szerintük a legjobb lenne. A szülőnek természetesen vétó joga van, de csak a legszükségesebb esetben érdemes használnia. A próba lehetőségét, mint ahogy a hibázásét is, meg kell adni a gyerekeknek.

Érdemes családi kupaktanácsot összehívni és elmondani, ez mindenkinek egy új helyzet és ahhoz, hogy ez kellemes is legyen, mindenkinek tekintettel kell lennie a másikra. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy tisztázzuk az együttélés szabályait. A kupaktanácson mindenki mondja el, neki mi a legfontosabb, mi az, amit kér a többiektől.

Életkortól függően másképp. Mielőtt erre kitérnék, szeretném felhívni a figyelmet, hogy ne várjunk arra, hogy a gyerek kérdezzen. Fontos dolgok esetén a szülőnek kell elmondania azt, amit mindenképpen szeretne a gyerek fejébe betenni. A gyerekek számára a szülő az elsődleges, hiteles információforrás. Az, hogy a gyerek kérdez-e és éppen meghalljuk-e, esetleges. A fontos dolgokról szóló információ azonban nem lehet az. A gyereknek tudnia kell, hogy mi a szülő álláspontja.

Ne felejtsük el, hogy a szülő felelős a gyerekért, neki kell biztonságot nyújtania, ezért amit mondunk, annak a megnyugtatást kell szolgálnia és nem a félelemkeltést. Kicsi szorongás normális, mert az kell ahhoz, hogy a gyerek odafigyeljen és betartsa azt, amit elvárunk tőle.

Többnyire nem azonos életkorúak, nem azonos neműek és sokszor nem is azonos természetűek, így nem is lehetnek azonos rangúak sem. A gyerekek tudják ezt. Számukra az a természetes, hogy a nagyobb gyerek nagyobb, okosabb, erősebb, de ezek híján is idősebb. Ha nincs jelen felnőtt, akkor a gyerekek maguktól, életkor szerinti hierarchiába rendeződnek. De a nagyobb gyerekekben erős késztetés van arra, hogy a kisebbeket megvédjék, a tiszteletüket kivívják és természetesen irányítsák őket. A kisebb gyerekek számára pedig a nagyobbak a követendő példa, örömmel engedelmeskednek, mert akkor érzik az elfogadást, a törődést.

Miért lesz mégis állandó harc és háború a gyerekek között? A szülő miatt. A szülő biológiai programja a kicsi megsegítésére van beállva. Vita esetén a szülő zsigeri reakciója többnyire a kicsi „megvédése”, ami egyben a nagy leállítását jelenti. „Miért nem adod oda neki, neked úgy sem kell!”, „Ne ríkasd már azt a gyereket, miért nem engeded be a szobádba?” stb. Ezekkel a reakciókkal akarva-akaratlanul a nagyobb gyerek tekintélyét romboljuk és a kicsit rátanítjuk arra, hogy ha akar valamit, csak hisztiznie kell, és a szülők majd besegítenek. A nagyobb gyerek pedig reménytelen pozícióvesztésbe kerül. Ha küzdeni próbál, még kevésbé lesz tisztelhető a kicsi szemében, ha pedig nem küzd, akkor egyértelmű a kicsi felülkerekedése.