Egyre többször hallom, hogy a gyerek nem tanulta meg, nem akarja megtanulnia mutatós óra használatát. Vagy a szülőknek nem tűnik fontosnak, hogy ebbe energiát tegyenek. Mire jó a mutatós óra, ha van digitális?
A mutatós óra leolvasásával, egészen könnyedén sokféle idegsejt és agyterület között építhetünk ki kapcsolatot, a mintázat felismeréstől, az elvonatkoztatáson, a szimbolikus gondolkodáson át az időfogalmának megértésén, az életszervezésen át egészen az élet értékének és végességének a megértéséig.
A mutatós óra leolvasása az időfogalmát alakítja ki a tudatunkban és az életünk, ez által az irányítását teszi megélhetővé.
Ha az időfogalom kialakult, akkor a digitális óra használata már csak ízlés kérdése. Fordítva azonban nem lehet. A digitális óra leolvasása egy mintázat felismerés, amihez lehet akár cselekvéseket is társítani, de ez soha nem lesz ennél több.
Egyetlen szülő sem szereti bántani a gyerekét. Ugyanakkor, ha rosszat csinál, akkor el kell venni a kedvét, hogy ezt megismételje. Ez egy tanulási alaptörvény, amit ösztönösen mindenki tud. Ha sikerült észrevétlenül kilopni a csokit a szekrényből, akkor nagyobb valószínűséggel próbálja meg legközelebb is a gyerek, mint amikor észrevették a szülők és balhé lett belőle.
Sokan úgy képzelik, hogy a gyerekeket meg kell kímélni a kellemetlen dolgoktól. Mik ezek a kellemetlen dolgok? Pl. a bevásárlás, rezsi, posta, levelek, számlák, kádsúrolás, mosás, főzés, vasalás, tömegközlekedés stb. olyasmik, ami nélkül az élet nem megy, amit én leginkább életismereti tapasztalatoknak neveznék.
Az, akinek a szerialitás (sor-sorozat-sorrend) készségének fejlődése elakad, annak az iskolában komoly nehézségei lehetnek: írás, olvasás, számolás nehézsége, figyelem- és magatartási problémák.
Van olyan tehetség, ami mindenen áttör, van amelyiket fel sem ismerik és van olyan, ami elhal. A köztudatban gyakran azt tekintik tehetségesnek, aki erőfeszítés nélkül átlagon felüli teljesítményt nyújt. Népszerűek a tehetségkutatók, ahol hétköznapi emberekről derülhet ki, hogy micsoda különleges tudással rendelkeznek.
Általában biztosak vagyunk benne, pedig lehet, hogy nem is egyértelmű. A közös étkezés példáján próbálom meg bemutatni, hol lehet elcsúszni.
Természetesen felmerülhet a kérdés, előtte azonban érdemes néhány dolgot megfigyelni. Vannak helyzetek, amikor egy gyerek esetében normális a sok mozgás.
A nagycsoport idején fedezik fel a gyerekek, hogy a szavaknak micsoda súlya van. Elég egy szó és a másik sírva fakad, nevetni kezd vagy megsértődik. Ilyenkor tanulnak meg csúnya szavakat is. Nagy izgalommal tudják mondani, hogy kaki, pisi és aztán lesik a hatást. 
Mindenki tisztában van vele, hogy a társasági viselkedési szabályok ismeretében a gyerekek is felnőttek is sokkal fesztelenebbek és magabiztosabbak. 
Az a gyerek, aki nem érti, amit neki mondanak, az furcsán fog viselkedni. Például az óvodában áll majd a játszószőnyeg mellett és figyeli a többieket. Sokat játszik egyedül és csak ritkán a többiekkel. Leginkább csak figyel. Néha meg, mintha eltörne valami benne, elkezd rohangálni össze-vissza, vagy idétlenkedik. Másik gyerek meg nem figyel, ha szólnak hozzá, nem hajtja végre az utasítást, mintha elfelejtené, mit kell csinálnia. Néha butaságokat kérdez, ha valamit akar, nem is hallgatja meg, mit mond a másik. Ha mesét néz, nem lehet hozzá még szólni sem. Van, aki nem is akar mesét hallgatni, inkább csak fejből lehetett neki mesélni, beszélgetős formában stb.