dr. László Zsuzsa blogja

A zsebpénz lehetőséget ad arra, hogy megtanítsuk a gyereket a pénzzel bánni. A gazdálkodás feltétele, hogy pontosan tudni kell, mikor mennyi bevételem van és kellő önállóságom, hogy én döntsek a pénz elköltésének a módjáról.

Ezért érdemes minden héten azonos időben adni a zsebpénzt. Mindig ugyanakkora összeget. (egy hónap áttekintése még a felnőttnek is nehéz)

Mivel a célunk a tanítás, ezért meg kell tervezni, ki kell találni, hogy mire fogjuk adni a zsebpénzt. Kezdetben érdemes édességre matricára, kártyára, újságra, vagy más apróságra, amit megszoktunk venni a gyereknek.

Mindig másért és általában ugyanazért mint a felnőttek: nem akarnak szomorúságot, csalódást okozni, nem akarnak megbántani, szégyellik magukat, el akarják kerülni a kioktatást, büntetést vagy csak kerülni a bonyodalmakat, nem akarnak vitatkozni, alkudozni, esetleg a fantáziájukat a vágyait jelenítik meg vagy csak szeretik látni mások meghökkenését stb.

Ugyanakkor van egy nagyon lényeges különbség a gyerekek és a felnőttek hazugságai között. A gyerekek a növekedésük során folyamatosan tanulnak és próbálgatják a tanultakat. Az ő fejükben nincs még egy határozott értékrend mert azt még csak alakul.

Nehéz a gyerekekkel beszélni a szexualitásról még akkor is, ha a szülő számára ez nem tabu téma. Például, hány éves korban kell elkezdeni? A szülő csak várja, várja mikor lesz már akkora, hogy belefogjon, majd holnap…gondolja. Aztán azon kapja magát, hogy a gyerek zavarba jön, vagy akár ki is neveti a szülőt, nem akar vele ilyesmiről beszélgetni.

Óvodáskortól lehet beszélgetni arról, hogyan születik a kisbaba. Ebben a korban még nyíltan kérdeznek a gyerekek. Nem kell kitalálni a szülőnek semmit, ha nem akar. Kell keresni egy jó könyvet és azt nézegetni, olvasgatni a gyerekkel. (ld. alább)

Ha két gyerek összeveszik és durván egymásnak esnek, akkor a legtöbb családban a szülő odamegy és próbál igazságot tenni. Ebben a helyzetben az igazság azt jelenti, hogy megpróbálja felderíteni, hogy ki kezdte a konfliktust. Ez  a logika azt diktálja, aki kezdte az a hibás és azt meg kell büntetni, a másik gyerek ha csúnyán is reagált sokszor „azért ezt nem kellett volna” -val megússza.  A gyerek tehát megtanulja, hogyha nem ő kezdi a konfliktust akkor neki  sok mindent szabad, nem ő lesz a felelős a történtekért. A szülők, persze érzik, hogy ez nincs egészen rendben, ezért  minden igazságtételi helyzetben feszültek, mert fogalmuk sincs, hogyan derítik ki az „igazságot”. Sokszor érzik, hogy az egyik gyerek csapdába tudja csalni a kevésbé ügyes testvérét, de nagyon nehéz rajtakapni.

Ez bizony néha nagyon nehéz. Az indulatkezelést a gyerekek minta után tanulják, ezért aki hosszútávon jót akar magának, annak érdemes erőfeszítést tennie. Az indulatkezelés lépéseit lehet együtt tanulni a gyerekkel.

A gyerekek természetes biológiai késztetése, hogy a feszült helyzetekből kilépjenek. A szülők sokszor ezt nem engedik meg. „Itt maradsz! Még nem fejeztem be.” Tiszteletlenségnek tekintik, ha a gyerek el akar menni. A kontroll tanításánál viszont erre a viselkedésre építve kezdünk. Engedni kell elmenni, sőt ha megnyugodott, akkor meg is dicsérni. „Láttam, hogy nagyon dühös/feszült lettél és szó nélkül elmentél megnyugodni, ez nagy önuralomra vall.” - vagy valami hasonlót mondunk.

A leggyakrabban azért, mert nem jól tanítjuk neki az összefüggéseket. Soha nem az a kérdés, hogy mi mit tudunk, és azt hányszor mondtuk már el a gyereknek, hanem az, hogy tudjuk-e mi van a gyerek fejében, mert ahhoz kapcsolódva lehetünk hatással a viselkedésére.

A tanuláshoz többnyire szükség van a megtapasztalásra, a megfogalmazásra és a kettő összekapcsolására. Pl. a gyerek fut az uszodában, a szülő kiabál „Ne fuss mert el fogsz esni” A gyerek elesik, a szülő pedig dühös lesz, mert ő tudta és mondta előre, de a gyerek nem hallgatott rá. Tehetetlen mérgében elkezd a gyerekkel veszekedni, régen még olyat is láthattunk, hogy rácsap a fenekére.

Először is ne beszéljünk a levegőbe. Ne fenyegessük a gyereket olyasmivel, amit nem fogunk megtenni. Ne mondjunk dühünkben butaságokat. Ha egyre növekvő türelmetlenséget érzünk, akkor vegyük a jelzést, álljunk meg és gondoljuk végig hányféle választási lehetőségünk van. A dühös ember úgy hiszi, hogy csak egy van, az hogy az akaratát rá kell valahogy kényszeríteni a másikra.

„Gyere, mert indulnunk kell! El fogunk késni… Itt foglak hagyni, majd mész gyalog…” „Azonnal hagyd abba a piszkálódást! Így nem tudok vezetni! Ez veszélyes! Ki foglak rakni az autóból, majd futhatsz utánunk.” „Megint nem tanultál. Ha nem javítod ki az egyesedet nem foglak elengedni a sítáborba.”

Könnyű egy olyan gyerekkel együtt élni, akinek ha mondunk valamit, azt megcsinálja. Ha elmagyarázunk valamit, akkor azt megérti. Vannak azonban olyan gyerekek is, akik valamilyen okból nem figyelnek arra, amit mondunk. Meg se hallgatják, mit magyarázunk. Olyanok is vannak, akiknél azt érzi a szülő, hogy szándékosan nem figyelnek, nem működnek együtt, sőt ellenállnak.

Kicsi gyerekek rövid ideig tudnak figyelni, ezért ha sokat beszélünk hozzájuk, akkor úgy járhatunk, mint amikor szól a rádió és mi egyik szobából megyünk a másikba, csináljuk a dolgunkat, és észre sem vesszük, hogy mi szól a rádióban. Néha egy-egy erősebb ingerre vagy hívó szóra felkapjuk a fejünket, majd megyünk tovább.

A legtöbb szülő szerint kellene, de nem tudja, hogyan lehetne ezt elérni. A házi munkán keresztül sok, az életben fontos dolgot taníthatunk meg a gyerekeknek. Megéri kicsit erőltetni, mert ezzel elősegíthetjük a fiatal felnőttkori problémákkal való magabiztosabb megbirkózásukat. Amikor sok nehéz döntést kell majd meghozniuk az életükkel, jövőjükkel kapcsolatban, akkor legalább a hétköznapi létezés, az önellátás nem fog számukra gondot okozni.

A házimunkában való részvételen keresztül tapasztalja meg a gyerek, hogy sok apró dolgot kell mindenkinek megcsinálnia ahhoz, hogy a háztartás és ezzel együtt a család jól működjön. A kölcsönösség és viszonosság (egy mindenkiért, mindenki egyért) is jól szemléltethető a munkafolyamatok összehangolásában.

Már korábban is írtam arról, hogy a verés nem egy hatásos nevelési módszer, de sajnos a téma továbbra is nagyon aktuális. Legtöbbször azt hallom, hogy a verés a gyerek érdekében történik. Azért, hogy megvédjék valamilyen veszélytől. De vajon a szándékos fájdalomokozásból, megalázásból tényleg azt tanulja a gyerek, amit mi szeretnénk?

Vegyünk egy munkahelyi helyzetet. Ott a beszólás felel meg a pofonnak, vagy fenékre verésnek. Például azt mondja a főnökünk, „Úristen, micsoda ocsmány kézírásod van”. Leszögezhetjük, hogy ez a durvaság szinte mindenkit szíven üt. Képzeljük el, erre hogyan reagálnának a kollégáink?